Az e-mobilitás kezdete és vége

Az e-mobilitás kezdete és vége

50 évvel ezelőtt a „Kfz WERKSTÄTTE” számolt be a Genfi Autószalonról, amelyen „Veszélyben a levegőnk” címmel különleges műsort mutattak be. A kiállítás fénypontja a British Leyland első olyan modellje volt, amely teljesen károsanyag-kibocsátásmentes volt. A kétüléses elektromos városi autót a Crompton Leyland Electricars építette szabványos Austin Mini alvázalkatrészek felhasználásával. Két 3,9 lóerős villanymotor hajtotta, amelyek 24 cellás 48 voltos akkumulátorral működtek. Ez azt jelentette, hogy az E-Mini 55 km/h végsebességet és 65 kilométeres hatótávot ért el.

A karosszériát Giovanni Michelotti tervező tervezte – és mai szemmel nézve felmerül a kérdés, vajon mi járt akkoriban a tervezőzseni fejében. Hiszen korábban is tervezett néhány olyan ellenállhatatlanul elegáns autót, mint a Renault Alpine prototípus vagy a Maserati 5000 GT Alemanno. Mindenesetre nem tett szívességet a károsanyag-kibocsátásmentes közlekedésnek, amikor a csinos Mini Coopert olyan járművé varázsolta, amelynek arányai minden autóesztéta pofára esnek. Gondatlan tervezésével Michelottinak sikerült az elektromobilitást a kezdetektől fogva megfékeznie. A Vauxhall és Monteverdi sportos csúcsmodelljeinek belsőégésű motorjai, viszonylag kívánatos fémlemezbe burkolva, fényes sikert ünnepeltek a közönség előtt Genfben.